A FELESÉGEMMEL, Paulával és a lányunkkal 1948-ban elkezdtünk Jehova Tanúi összejöveteleire járni Blanco Arribában. Összesen 40 kilométert kellett gyalogolnunk, de soha nem hiányoztunk az összejövetelekről. 1949. január 3-án keresztelkedtem meg, Paulával együtt.

Fél évvel később letartóztattak néhányunkat a gyülekezetből, és három hónap börtönre ítéltek. A földön kellett aludnunk, és csak napi egyszer kaptunk enni, banánt és teát. Amikor kiengedtek bennünket, a hivatalnokok megfenyegettek minket, és azt hitték, hogy nem fogunk többet prédikálni. Ám titokban továbbra is tartottunk összejöveteleket, és folytattuk a prédikálást. Magánotthonokban, kávéültetvényeken és farmokon találkoztunk, mivel a kormány ügynökei szemmel tartottak minket. Nem mindig ugyanott gyűltünk össze, hanem az összejövetelek végén bejelentettük, hol fogunk  találkozni legközelebb. Munkaruhában, egyedül prédikáltunk, és nem használtunk sem kiadványokat, sem Bibliát. Mindezek ellenére rendszeresen börtönbe kerültem. 1949 és 1959 között összesen hét börtönben tartottak fogva, és alkalmanként háromtól hat hónapig terjedő büntetésre ítéltek.

Különösen óvatosnak kellett lennem, mert néhány rokonom is az üldözőim közé tartozott. A hegyekben vagy farmokon húzódtam meg éjszakára, hogy ne találjanak rám, de időnként még így is sikerült elfogniuk. Egyszer, amikor letartóztattak, a Ciudad Trujillo városában lévő La Victoria börtönbe vittek, ahol 50-60 elítéltet zártak egyetlen cellába. Itt napi kétszer kaptunk enni, reggelenként kukoricakását, délben pedig egy kis rizst babbal. Természetesen minden fogva tartott testvér tanúskodott a rabtársainak. Az összejöveteleket is rendszeresen megtartottuk, ami azt jelentette, hogy felidéztünk bibliaverseket és megtörtént eseteket a szolgálatból.

Az utolsó börtönbüntetésem alatt egy katona egyszer puskatussal ütlegelte a fejemet és az oldalamat. Ez és a többi bántalmazás még ma is hatással van az egészségemre, de ezek a megpróbáltatások még kitartóbbá tettek, valamint megszilárdították a hitemet és azt az elhatározásomat, hogy Jehovát fogom szolgálni.

Most 96 éves vagyok, és kisegítőszolga lehetek a gyülekezetben. Igaz, már nem tudok sokat gyalogolni, de ki szoktam ülni a házam elé, hogy az arra járóknak prédikáljak. A reménységem nem pusztán álom. Már több mint 60 éve prédikálok a Királyságról, mert az új világ ugyanolyan valóságos számomra ma is, mint amikor először hallottam róla. *