NYOLC gyermek közül hetedikként jöttem világra 1926-ban. A szüleim szorgalmas emberek voltak, és egy kis faluban, Karítszában éltünk Görögországban.

Egy évvel a születésem előtt anya és apa találkozott egy lelkes Bibliakutatóval (akkoriban így hívták Jehova Tanúit). Ioánisz Paparízosznak hívták, és nagyon szeretett a Szentírásról beszélni. Az, ahogyan érvelt, nagy hatással volt a szüleimre, és ezért elkezdtek járni a Bibliakutatók helyi összejöveteleire. Anya megingathatatlanul hitt Jehova Istenben, és bár nem tudott írni-olvasni, minden alkalmat megragadott, hogy megossza az igazságot az emberekkel. Sajnos apa engedte, hogy mások tökéletlensége eltávolítsa őt a gyülekezettől, és végül már nem járt az összejövetelekre.

Én és a testvéreim tiszteltük a Bibliát, azonban a játék és a szórakozás jobban lekötött bennünket. De aztán történt valami, ami felrázott minket. 1939-ben egész Európában dúlt a II. világháború. A szomszédunkban lakó unokatestvérünket, Nikólaosz Pszarrászt, aki 20 éves volt akkor, behívták a görög hadseregbe. Nem sokkal azelőtt keresztelkedett meg, mégis bátran ezt mondta a hatóságoknak: „Krisztus katonája vagyok, ezért nem harcolhatok.” Katonai bíróság elé állították, és 10 év börtönre ítélték. A hír hallatán mindannyian nagyon megdöbbentünk.

1941 elején a szövetséges csapatok átlépték Görögország határát, és szerencsére Nikólaosz kijöhetett a börtönből. Hazatért Karítszába, és a bátyám, Ilíasz megannyi bibliai kérdéssel bombázta őt. A beszélgetésüket én is kíváncsian figyeltem. Hamarosan Ilíasszal és a legkisebb húgunkkal, Evmorfíával elkezdtük tanulmányozni a Bibliát, és eljártunk a Tanúk összejöveteleire is. A következő  évben mind a hárman átadtuk az életünket Jehovának és megkeresztelkedtünk. Később négy másik testvérünk is az igazság útját választotta.

1942-ben kilencen voltunk hasonló korú fiatalok a karítszai gyülekezetben, 15 és 25 év közöttiek. Tudtuk, hogy komoly hitpróbák állnak előttünk. Ezért amikor csak tudtunk, összejöttünk, és együtt tanulmányoztuk a Bibliát, énekeltünk és imádkoztunk. Az ilyen alkalmaknak hála igazán megerősödött a hitünk.

Ahogy véget ért a II. világháború, a kommunisták fellázadtak a görög kormány ellen, és kirobbantottak egy borzalmas polgárháborút. A kommunista gerillák bejárták a vidéki területeket, és arra kényszerítették az ott lakókat, hogy csatlakozzanak a soraikhoz. Amikor elérték a falunkat, elhurcoltak engem és két másik fiatal Tanút, Antóniosz Cúkariszt és Ilíaszt. Próbáltuk velük megértetni, hogy keresztényekként politikailag semlegesek vagyunk, de ez mit sem ért. Az Olimposz hegyhez vittek minket, ami mintegy 12 óra gyaloglást jelentett.

Nem sokkal ezután egy kommunista tiszt azt parancsolta, hogy csatlakozzunk egy gerillacsoporthoz. Elmagyaráztuk neki, hogy mivel keresztények vagyunk, nem fogunk fegyvert. Erre ő nagyon dühös lett, és egy tábornok elé vitt minket. Miután neki is kifejtettük az álláspontunkat, ezt mondta: „Akkor fogjanak egy öszvért, és vigyék el a harctérről a sebesülteket a kórházba.”

„De ha elkapnának minket a kormány katonái, vajon nem azt gondolnák, hogy mi is részt veszünk a harcokban?” – kérdeztük. „Akkor szállítsanak kenyeret a frontvonalra” – hangzott az újabb parancs. „De mi lesz, ha egy tiszt meglát minket az öszvérrel, és azt parancsolja, hogy vigyünk fegyvereket a katonáknak?” – érveltünk tovább. A tábornok hosszasan töprengett, majd támadt egy ötlete: „Hát akkor őrizzék a juhokat! Maradjanak a hegyen, és vigyázzanak a nyájakra.”

Ebben a polgárháborús időszakban mindhárman úgy éreztük, hogy a lelkiismeretünk megengedi, hogy teljesítsük ezt a parancsot. Egy évvel később Ilíasz mint a legidősebb fiú hazatérhetett, hogy gondoskodjon az özvegy édesanyánkról. Antóniosz pedig lebetegedett, és ezért szabadon engedték. Így hármunk közül már csak én maradtam fogságban.

Időközben a görög hadsereg fokozatosan bekerítette a kommunistákat. Ezért az engem fogva tartó gerillacsoport elindult a hegyeken keresztül Albánia felé. Amikor már majdnem elértük a határt, egyszer csak azt vettük észre, hogy görög katonák vesznek minket körül. A lázadók kétségbeesetten elmenekültek, én pedig elrejtőztem egy kidőlt fa mögé. Nos, ezután játszódott le a bevezetőben említett jelenet.

A görög katonáknak elmondtam, hogy a kommunisták foglya voltam, ezért elvittek egy katonai táborba, hogy kivizsgálják az ügyemet. Ez a tábor  Veria közelében volt, amelyet a bibliai időkben Bereaként ismertek. Azt a parancsot kaptam, hogy ássak lövészárkot. Mivel ezt megtagadtam, a hadtest parancsnoka száműzetésbe küldött a hírhedt büntetőszigetre, Makróniszoszra.

Makróniszosz egy sivár, víztelen sziklarengeteg, amely Attika partjainál található, körülbelül 50 km-re Athéntól. Ez a sziget csupán 13 km hosszú, és a legszélesebb pontján is csak 2,5 km széles. 1947 és 1958 között több mint 100 000 ember raboskodott itt, köztük aktív kommunisták, vagy akiket ezzel vádoltak, a rendszer korábbi ellenségei, és rengeteg hithű Jehova Tanúja.

1949 elején érkeztem a szigetre. A rabok különböző táborokba voltak elosztva. Több száz másik férfival együtt egy olyan táborban voltam, amely nem volt szigorúan őrzött. Mintegy 40-en aludtunk a földön egy sátorban, amelyet eredetileg 10 emberre méreteztek. Poshadt vizet ittunk, és többnyire lencsét vagy padlizsánt ettünk. Az állandó szél és por szinte elviselhetetlen volt. De nekünk legalább nem kellett sziklákat ide-oda vonszolnunk, mint ahogy számtalan szerencsétlen fogolynak, akiket ezzel a kínzási módszerrel tettek tönkre testileg és lelkileg.

Egyik nap, miközben a tengerparton sétáltam, találkoztam néhány hittársammal, akik másik táborokban laktak. Leírhatatlanul örültünk egymásnak! Ezután amikor csak tudtunk, összejöttünk, de persze nagyon ügyeltünk rá, hogy ne vegyék észre. Óvatosan még tanúskodtunk is a rabtársainknak, és közülük néhányan később megkeresztelkedtek. Ezek a tevékenységek és a bensőséges imák életben tartották a hitünket.

Tíz hónapnyi „kényszerpihenő” után a fogvatartóim azt akarták, hogy öltsek katonai egyenruhát. Mivel erre nem voltam hajlandó, a tábor parancsnoka elé hurcoltak. Odaadtam neki egy írásbeli nyilatkozatot, és ezt mondtam: „Én Krisztus katonája vagyok.” Megfenyegetett, majd átadott a helyettesének, egy görög ortodox érseknek, aki egyházi öltözetet viselt. Miután minden kérdésére bátran válaszoltam a Szentírás alapján, mérgében ezt kiabálta: „Vigyék innen ezt a megszállottat!”

Másnap reggel újra rám akarták erőltetni a katonaruhát. Ezt most is megtagadtam, ezért a katonák elkezdtek ütlegelni az öklükkel és egy husánggal. Utána elvittek a tábor orvosi szobájára, hogy lássák, nem törtek-e el a csontjaim, aztán visszahurcoltak a sátramba. Ez mindennapos szokásuk volt a következő két hónapon át.

Mivel ragaszkodtam a hitemhez, a felbőszült katonák egy újabb módszerhez folyamodtak. Hátrakötötték a kezemet, és kötelekkel ütötték a talpamat. A nagy fájdalmak közepette Jézus szavaira gondoltam: „Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek benneteket. . . Örvendezzetek és ugrándozzatok örömötökben, mivel nagy a ti jutalmatok az egekben; hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek” (Máté 5:11, 12). Azt hittem, a kegyetlen kínzásnak sosem lesz vége, de aztán elájultam.

Egy jéghideg cellában ébredtem, ahol sem kenyér, sem víz nem volt, de még egy takaró sem. Mégis béke töltött el. Igen, ahogy arról a Biblia beszél, „Isten békéje” megőrizte a szívemet és az elmémet (Fil 4:7). Másnap egy jóindulatú katona adott nekem kenyeret, vizet és egy kabátot, aztán egy másik nekem adta a fejadagját. Jehova így, és még sok más módon is éreztette, hogy gyengéden törődik velem.

A hatóságok javíthatatlan lázadónak tartottak, és Athénba küldtek, hogy katonai bíróság elé álljak. Három év börtönre ítéltek Jíárosz szigetére, mely úgy 50 km-re keletre volt Makróniszosztól.

A jíároszi börtön egy hatalmas, vörös téglából épült erődítmény volt, ahol több mint 5000 politikai fogoly raboskodott. Heten voltunk Jehova Tanúi, és mindannyian a keresztényi semlegességünk miatt kerültünk oda. Titokban összejártunk, hogy együtt tanulmányozzuk a Bibliát, bár ez szigorúan tilos volt. Rendszeresen becsempészték  nekünk az Őrtorony folyóiratot, mi pedig lemásoltuk magunknak kézzel.

Egyszer az egyik börtönőr észrevette, hogy együtt tanulmányozunk. Elkobozta a kiadványainkat, és behívtak minket az igazgatóhelyettes irodájába. Biztosak voltunk benne, hogy meghosszabbítják a büntetésünket. De aztán meglepetésünkre az igazgatóhelyettes ezt mondta: „Ismerjük magukat, és tiszteletben tartjuk a meggyőződésüket. Tudjuk, hogy magukban megbízhatunk. Menjenek vissza dolgozni.” Néhányunknak még a feladatait is megkönnyítette. A szívünk túlcsordult a hálától. Boldogok voltunk, hogy a feddhetetlenségünkkel még a börtönfalak közt is dicsőséget szerezhetünk Jehovának.

A kitartásunknak más jó eredménye is lett. Az egyik rabtársunk, aki matematikaprofesszor volt, látva a jó viselkedésünket elkezdett kérdezgetni minket a hitünkről. 1951 elején velünk együtt őt is szabadon engedték. Később megkeresztelkedett, és teljes idejű evangéliumhirdető lett.

A szabadulásom után hazatértem Karítszába. Később sok más honfitársamhoz hasonlóan kivándoroltam Melbourne-be, Ausztráliába. Ott megismerkedtem egy kedves testvérnővel, Janette-tel, akit aztán feleségül vettem. Egy fiút és három lányt neveltünk fel az igazságban.

Már elmúltam 90 éves, de továbbra is vénként szolgálok a gyülekezetben. A régi sérülések nem múltak el nyom nélkül. Különösen a prédikálószolgálat után szokott fájni a lábam. De még mindig az az elhatározásom, hogy Krisztus katonája maradok (2Tim 2:3).