JÉZUS a Máté 13:24–26 szerint ezt mondta: „Az egek királysága ahhoz az emberhez hasonlítható, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellensége, gyomot vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kisarjadt és termést hozott, akkor a gyom is megjelent.” Néhány író kétségbe vonta, hogy ennek a szemléltetésnek lenne valóságalapja, de előkerültek olyan jogi szövegek az ókori Rómából, amelyek azt sugallják, hogy igenis van.

„A római jogrendszerben bűncselekménynek minősült, ha valaki bosszúból konkolyperjét vetett másnak a földjébe. . . Ez a bűntett meglehetősen gyakran előfordulhatott, ha szükség volt egy ilyen törvényre” – írja egy bibliai szótár. Alastair Kerr jogtudós kifejti, hogy Jusztinianosz császár i. sz. 533-ban kiadta a Digesta című művét, melyben összefoglalta a római jogot, valamint kivonatosan idézett a jog klasszikus korszakának jogtudósaitól (kb. i. sz. 100–250). E szerint a mű szerint (Digesta, 9.2.27.14) egy jogtudós, Ulpianus utalt egy ügyre, melyet egy második századi római államférfi, Celsus vizsgált meg. Valaki gyomot vetett egy gazda földjébe, így tönkretette a termést. A Digesta felsorolja, hogy a földtulajdonos vagy a bérlő milyen jogorvoslati lehetőségekkel élhetett, hogy kártérítésre kötelezze az elkövetőt.

A Római Birodalomban tehát elkövettek ilyen gonosztetteket, ami arra mutat, hogy Jézus a valós életből vette a példát.

AZ ELSŐ században Júdea római uralom alatt állt. Rómát a kormányzó képviselte, aki az ott állomásozó katonai csapatok felett rendelkezett. Az volt az elsődleges feladata, hogy beszedje az adót Róma számára, valamint fenntartsa a békét és a rendet. A rómaiak ügyeltek rá, hogy visszaszorítsák a bűnözést, és megbüntessenek mindenkit, aki megzavarta a közrendet. Az ilyen ügyektől eltekintve az volt a jellemző, hogy a helyi vezetőkre bízták a tartományok igazgatását.

A szanhedrin a zsidók legfelsőbb bírósága volt, és egyben az a testület is, amely döntést hozott a zsidó törvényt érintő ügyekben. Alsóbbrendű bíróságok is működtek szerte Júdeában. A polgári és büntetőügyek többségével feltehetően ezek a bíróságok foglalkoztak a római tisztviselők beleszólása nélkül. De Róma egyvalamiben korlátozta a zsidó bíróságok hatáskörét, mégpedig a bűnözők kivégzésében. Ezt a jogot a rómaiak általában maguknak tartották fenn. Egy jól ismert kivétel ezalól az volt, amikor a szanhedrin tagjai kihallgatták Istvánt, majd halálra köveztették (Csel 6:8–15; 7:54–60).

A zsidó szanhedrinnek tehát sok mindenre kiterjedt a hatásköre. Emil Schürer tudós azonban megjegyzi: „az volt a legjelentősebb korlátozás, hogy a római hatóságok bármikor magukhoz ragadhatták a kezdeményezést, és önállóan intézkedhettek. Ezt meg is tették, ha politikai vétségre gyanakodtak.” Pontosan ez történt, amikor Klaudiusz Liziász katonai parancsnok őrizetbe vette Pál apostolt, aki római állampolgár volt (Csel 23:26–30).