Érezted már magad tehetetlennek, ha egy ismerősöd gyászolt? Meghalt, akit szeretett, és te nem tudtad, mit mondjál vagy tegyél, ezért inkább semmit sem tettél. Ám van, amivel ilyenkor hasznára lehetünk a gyászolónak, és igazán sokat segítünk vele.

Gyakran az a legnagyobb segítség, ha ott vagyunk vele, és csak egyszerűen például azt mondjuk, hogy mélyen együttérzünk vele. Sok kultúrában jól kifejezi a törődést egy ölelés vagy egy finom kézszorítás. Ha a gyászoló beszélni akar az érzéseiről, együttérzéssel hallgassuk meg. Talán azzal tehetünk a legtöbbet, feltéve, hogy a gyászolónak nincs ellenére, ha elvégzünk olyan házimunkákat, melyekhez neki nincs ereje: ebédet főzünk, vigyázunk a gyerekekre, vagy segítünk a temetés előkészületeiben. A tettek olykor minden szónál többet érhetnek.

Idővel talán beszélhetünk az elhunytról, megemlíthetjük a kedves tulajdonságait, vagy a szép emlékeinket róla. Az ilyen beszélgetések mosolyt csalhatnak a gyászoló arcára. Pam például, aki hat évvel ezelőtt veszítette el a férjét, ezt meséli:  „Az emberek időnként felidézik Ian jótetteit, amikről nem is tudtam, és ilyenkor jó érzés tölt el.”

A szakemberek azt mondják, hogy a gyászolók kezdetben sok segítséget kapnak, de a barátok később megfeledkeznek róluk, és élik a saját életüket. A temetés után is figyeljünk oda a gyászolóra! * Sokuk nagyra értékeli, ha a gyász hosszú ideje alatt időnként kiöntheti a szívét valakinek.

Figyeljük meg, mi történt egy fiatal japán nővel, Kaorival. Először az anyukája halt meg, majd 15 hónappal később a nővére. Végtelenül szomorú volt, de hűséges barátai mindvégig támogatták. Az egyikük, a nála jóval idősebb Ricukó azt mondta Kaorinak, hogy mindig számíthat rá. „Őszintén bevallom, ennek nem örültem – mondja Kaori. – Lehetetlennek tartottam, hogy bárki is az anyukám helyébe lépjen, és nem is akartam. Ám Ricukó mamát egyre jobban megszerettem azért, ahogy törődött velem. Minden héten együtt mentünk a szolgálatba és a keresztény összejövetelekre. Meghívott magához teázni, hozott nekem ennivalót, és kaptam tőle számtalan levelet és képeslapot. Ricukó mama vidám egyénisége jó hatással volt rám.”

Kaori édesanyja 12 éve halt meg. Kaori a férjével ma szinte minden idejét a bibliai oktatómunkának szenteli. „Ricukó mama továbbra is odafigyel rám. Amikor arra járok, mindig meglátogatom, és nagyon élvezem a társaságát” – mondja Kaori.

Polit sem hagyták magára a gyászában. Ő egy ciprusi Jehova Tanúja, aki drága férjét, Sozost veszítette el. Sozos keresztény felvigyázóként szép példát mutatott abban, hogy gyakran meghívta az otthonukba az árván maradt gyerekeket és az özvegyeket, hogy társaságban legyenek, és együtt elfogyasszanak valamit (Jakab 1:27). Sajnos 53 évesen meghalt agydaganatban. „Drága férjem 33 éven át volt a hűséges társam” – mondja Poli.

A temetés után Poli Kanadába költözött legkisebb fiával, a 15 éves Daniellel. Jehova Tanúi egyik ottani gyülekezetéről a következőket mondja: „A barátaink az új gyülekezetünkben semmit nem tudtak a múltunkról és a nehézségeinkről. Ám ettől függetlenül kedvesen törődtek velünk, vigasztaltak a szavaikkal, és megtettek mindent, amit csak tudtak. Felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a fiamnak akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna az apjára. A gyülekezet felvigyázói nagy gonddal törődtek Daniellel. Az egyikük mindig magával vitte a barátaihoz, vagy amikor focizni ment.” Poli és Daniel jól érzik magukat a barátaik közt.

Biztosak lehetünk benne, hogy sokféle módon segíthetjük és vigasztalhatjuk a gyászolókat. A Biblia pedig egy olyan szívderítő reménységről is beszél, mely a jövőben valósul meg.