Az ókorban az izraeliták parancsba kapták, hogy az éves bevételük tizedét a adják oda adományként, hogy ezzel is az igaz imádatot támogassák. Isten ezt mondta nekik: „Adjátok meg a tizedet mindenből, ami a szántóföldeteken elvetett magból terem évről évre” (5Mózes 14:22).

 A tizedről szóló parancs a mózesi törvényben szerepel. Ezt a törvénygyűjteményt Isten adta az ókori Izraelnek. A keresztények nincsenek a mózesi törvény hatálya alatt, ezért nem kell tizedet fizetniük (Kolosszé 2:13, 14). Ehelyett minden keresztény annyit adományoz, amennyire a szíve indítja, és ezt nem kelletlenül vagy kényszerből teszi, „mert Isten a vidám adakozót szereti” (2Korintusz 9:7).

•  Tized a Bibliában – „Ószövetség”

•  Tized a Bibliában – „Újszövetség”

 A Bibliának az Ószövetségként ismert része többször is beszél a tizedről. A legtöbb ilyen utalás abból az időszakból való, amikor Izrael megkapta a törvénygyűjteményt Mózes által. Pár utalás viszont az ezt megelőző időszakból származik.

A mózesi törvény előtt

 Elsőként Ábrámról (Ábrahámról) olvassuk azt a Bibliában, hogy tizedet ajánlott fel (1Mózes 14:18–20; Héberek 7:4). Úgy tűnik, ez egy egyszeri tized volt, melyet ajándékként adott Sálem királyának és egyben papjának. A Biblia nem tér ki arra, hogy Ábrahám vagy a gyermekei máskor is fizettek-e tizedet.

 A második személy, akiről a Biblia azt írja, hogy tizedet adott, Ábrahám unokája, Jákob volt. Azt ígérte Istennek, hogy ha megáldja őt, akkor neki adja „a tizedét mindannak”, amit tőle kap (1Mózes 28:20–22). Egyes bibliatudósok szerint Jákob valószínűleg állatáldozatokat mutatott be tizedként. Bár Jákob tartotta magát a fogadalmához, a családjától nem várta el, hogy ők is adjanak tizedet.

A mózesi törvény idején

 Az ókori izraeliták azt a parancsot kapták, hogy adjanak tizedet a vallásos tevékenységeik támogatására.

•   A tizedből tartották el azokat, akik teljes időben vallási célú munkákat végeztek, idetartoztak a léviták, köztük a papok is. Nekik nem volt saját földjük, amelyet megművelhettek volna (4Mózes 18:20, 21). Azok a léviták, akik nem voltak papok, tizedet kaptak a néptől, aztán pedig a papoknak adományozták „a tizednek a tizedrészét”, a legjobbat (4Mózes 18:26–29).

•   A jelek szerint volt évenként egy második tized is. Ezt mind a léviták, mind a nem léviták a javukra fordították (5Mózes 14:22, 23). Az izraelita családok különleges ünnepek alkalmával használták fel ezt a tizedet, bizonyos években pedig megosztották a szegényekkel, hogy segítsenek rajtuk (5Mózes 14:28, 29; 26:12).

 Hogyan számolták ki a tizedet? Az izraeliták a földjük éves termésének tizedét félretették (3Mózes 27:30). Ha inkább pénzben szerették volna megfizetni a tizedet, akkor 20 százalékot még hozzá kellett tenniük (3Mózes 27:31). Arra is volt parancs, hogy adják oda „a csorda és a nyáj” tizedrészét (3Mózes 27:32).

 Az izraeliták úgy állapították meg, hogy mennyi a nyájuk tizede, hogy az akolból kijövő állatok közül kiválasztották minden tizediket. A törvény kimondta, hogy nem volt szabad megvizsgálniuk vagy kicserélniük a kiválasztott állatokat, illetve nem válthatták át pénzre őket (3Mózes 27:32, 33). A második tizedet azonban, melyet az évi ünnepek során használtak fel, átválthatták pénzre. Ez sokkal kényelmesebb volt azoknak az izraelitáknak, akiknek hosszú utat kellett megtenniük, hogy részt vegyenek az ünnepeken (5Mózes 14:25, 26).

 Mikor adtak az izraeliták tizedet? Minden évben (5Mózes 14:22). Ám minden hetedik év kivétel volt. Az az év sabbat volt, a pihenés éve, amikor az izraeliták nem termesztettek semmit (3Mózes 25:4, 5). Ezt figyelembe véve nem is szedtek tizedet aratáskor. A hétéves sabbatidőszak minden harmadik és hatodik évében az izraeliták megosztották a második tizedet a szegényekkel és a lévitákkal (5Mózes 14:28, 29).

 Mivel büntették azt, aki nem fizetett tizedet? A mózesi törvény nem szabott ki büntetést ilyen helyzetben. A tized erkölcsi kötelesség volt. Az izraelitáknak ki kellett jelenteniük Isten előtt, hogy megfizették a tizedet, és kérniük kellett az áldását, amiért ezt megtették (5Mózes 26:12–15). Ha nem adták meg a tizedet, az olyan volt Isten szemében, mintha meglopták volna őt (Malakiás 3:8, 9).

 Nagy terhet rótt a tized az izraelitákra? Nem. Isten megígérte a népnek, hogy ha behozzák a tizedet, annyi áldást áraszt rájuk, hogy semmiben sem lesz hiányuk (Malakiás 3:10). Ám ha nem tettek így, szenvedtek. Isten megvonta tőlük az áldását, és mivel a papok és a léviták nem kapták meg a tizedet, a nép nem tudott hasznot meríteni a munkájukból (Nehémiás 13:10; Malakiás 3:7).

 Amikor Jézus a földön élt, a tizedet még mindig meg kellett fizetniük Isten imádóinak. Jézus halálával azonban megszűnt ez a követelmény.

Jézus idejében

 A Bibliának az Újszövetségként ismert részéből kiderül, hogy az izraeliták Jézus napjaiban is fizettek tizedet. Jézus elismerte, hogy kötelességük volt ezt megadni, a vallásvezetőket viszont elítélte, amiért kínos pontossággal megfizették a tizedet, de „figyelmen kívül [hagyták], ami fontosabb a törvényben, mégpedig az igazságosságot, az irgalmasságot és a hűséget” (Máté 23:23).

Jézus halála után

 Jézus halála után már nem volt követelmény a tized. Jézus áldozati halála eltörölte a mózesi törvényt, beleértve azt a parancsot, hogy szedjenek tizedet a néptől (Héberek 7:5, 18; Efézus 2:13–15; Kolosszé 2:13, 14).