A lányka a búvóhelyéről nagyon figyel valamit a nádasban. Ahogy ott áll a méltóságteljesen hömpölygő Nílus mellett, minden izma megfeszül. Telik-múlik az idő, és megannyi rovar zümmög körülötte, de ő csak vár és figyel. A tekintetét egy kosárra szegezi, melyben a kisöccse ringatózik a nád között. A magatehetetlen kis csecsemőre gondolva elszorul a szíve. De tudja, hogy a szülei jól döntöttek, az öccsének ez az egyetlen esélye ezekben a szörnyű napokban.

 Ez a kislány rendkívül bátran viselkedik, de hamarosan még nagyobb bátorságra lesz szüksége. A kis szívében már kezd kialakulni a hit, amely nemcsak a következő pillanatokban nyilvánul meg, hanem az egész életét végigkíséri majd. Évtizedekkel később, a népe történetének legizgalmasabb időszakában is a hite indítja tettekre. És ugyanígy a hit lesz a segítségére, miután egy súlyos hibát követ el. Ki ez a kislány? És mit tanulhatunk tőle a hitről?

 Ebből a történetből nem derül ki, hogy hogy hívták a kislányt, de csakis Mirjam lehetett az, Amrám és Jokébed legidősebb gyermeke. Ők héber rabszolgák voltak Egyiptom földjén (4Mózes 26:59). Mirjam öccse később a Mózes nevet kapta. Mózes bátyja, Áron körülbelül hároméves volt ekkor. Mirjam koráról nem tudunk biztosat, de észszerű azt feltételezni, hogy még nem volt tízéves.

 Nehéz idők jártak. Az egyiptomiak úgy érezték, hogy Mirjam népe, a héberek fenyegetik a biztonságukat, ezért rabszolgasorba taszították őket. Mikor aztán a rabszolgáik egyre többen lettek, az egyiptomiak félelmükben még gonoszabb tervet eszeltek ki. A fáraó megparancsolta, hogy öljenek meg minden héber kisfiút rögtön a születése után. Mirjam biztosan hallott róla, hogy a két bábát, Sifrát és Puát a hite arra indította, hogy titokban szembeszálljon a paranccsal (2Mózes 1:8–22).

 Mirjam a szülei hitét is megfigyelhette. Miután megszületett a gyönyörű kisfiuk, három hónapig rejtegették. Nem engedték, hogy eluralkodjon rajtuk a félelem a király rendelete miatt (Héberek 11:23). De egy kisbabát nehéz titokban tartani, ezért hamarosan súlyos döntés elé kerültek. Jokébednek egy olyan rejtekhelyet kellett keresnie a babának, ahol megtalálhatja valaki, aki majd megvédi és felneveli. Képzelhetjük, mennyi imát elmondott, miközben papiruszsásból font egy kosarat, bekente bitumennel és szurokkal, hogy ne ázzon át, beletette szeretett gyermekét, és otthagyta a nád között a Nílus partján. Nyilván ő kérte meg Mirjamot, hogy maradjon ott, és figyelje, mi történik (2Mózes 2:1–4).

 Mirjam tehát csendben várakozott. Egyszer csak valami mozgolódásra lett figyelmes. Néhány nőt látott közeledni, de nem akárkiket! A fáraó lánya jött a Nílushoz fürdeni a szolgálólányaival. Mirjamot talán elfogta az aggodalom. Hogyan is remélhetné, hogy épp a fáraó lánya védi majd meg ezt a héber kisfiút, megszegve ezzel az uralkodó parancsát? Mirjam alighanem buzgón imádkozott.

 Elsőként a fáraó lánya vette észre a nád közé rejtett kosarat. Megkérte a rabszolganőjét, hogy hozza oda neki. A bibliai beszámoló szerint ezután kinyitotta a kosarat, és meglátta a síró gyermeket. Rögtön rájött, hogy egy héber anyuka próbálja így megmenteni a kisfia életét. Ettől függetlenül megesett a szíve a gyönyörű kisbabán (2Mózes 2:5, 6). Mirjam bizonyára leolvasta az arcáról az érzéseit. Tudta, hogy itt az ideje, hogy kimutassa a Jehovába vetett hitét. Összeszedte a bátorságát, és odament a hercegnőhöz és kísérőihez.

 Nem tudjuk, milyen következményekre számíthatott egy héber rabszolgalány, ha megszólította az uralkodócsalád valamelyik tagját. Mirjam mégsem habozott, hanem megkérdezte a hercegnőtől: „Elmenjek, és hívjak egy szoptatós asszonyt a héberek közül, hogy dajkálja neked a gyermeket?” Ennél jobb kérdést nem is tehetett volna fel. A fáraó lánya tisztában volt vele, hogy ő maga nem képes szoptatni a kicsit. Úgy gondolhatta, hogy talán jobb, ha a gyermek egy ideig még a saját népe között van. Később majd elhozatja mint az örökbe fogadott fiát, és gondoskodik a neveléséről és az oktatásáról. Mirjam szíve csak úgy repeshetett az örömtől, amikor a hercegnő egyetlen szóval válaszolt: „Menj!” (2Mózes 2:7, 8).

 Mirjam rohant haza az aggódó szüleihez, ahogy a lába bírta. El tudjuk képzelni, milyen izgatottan újságolta el a nagy hírt. Jokébed alighanem meg volt róla győződve, hogy Jehova keze van a dologban, ezért sietett vissza Mirjammal a fáraó lányához. Talán megpróbálta leplezni az örömét és a megkönnyebbülését, amikor a hercegnő ezt parancsolta neki: „Fogd a gyermeket, dajkáld őt nekem, és én megfizetlek érte” (2Mózes 2:9).

 Mirjam aznap sokat tanult az Istenéről, Jehováról. Megtudta, hogy ő törődik a szolgáival, és odafigyel az imáikra. És az is világossá vált számára, hogy nemcsak felnőttek vagy férfiak mutathatnak fel bátorságot és hitet. Jehova minden hűséges imádóját meghallgatja (Zsoltárok 65:2). Jól tesszük, ha ezekben a nehéz időkben mindannyian észben tartjuk ezt, legyünk akár fiatalok, akár idősek, férfiak vagy nők.

 Jokébed szeretettel gondját viselte a gyermekének. Mirjam is kétségtelenül nagyon megszerette a kisöccsét, aki részben neki köszönhette az életét. Lehet, hogy ő is tanította beszélni, és nagyon boldog volt, amikor először mondta ki az Istenüknek, Jehovának a nevét. Ahogy a fiúcska cseperedett, eljött az idő, hogy elvigyék a fáraó lányának (2Mózes 2:10). Az elválás az egész családnak fájdalmas lehetett. Mirjam minden bizonnyal kíváncsi volt rá, hogy milyen ember lesz az öccséből, akit a fáraó lánya Mózesnek nevezett el. Vajon később is szeretni fogja Jehovát, annak ellenére, hogy az egyiptomi királyi udvarban nő fel?

 Idővel a válasz világossá vált. Mirjam szíve kétségkívül csak úgy dagadt a büszkeségtől, amikor arról hallott, hogy az öccse felnőttként Isten szolgálatát választotta, és nem az udvarban kínálkozó lehetőségeket. Mózes negyvenévesen kiállt a népe mellett, amikor megölt egy egyiptomit, aki bántalmazott egy héber rabszolgát. Mivel így veszélybe került az élete, elmenekült Egyiptomból (2Mózes 2:11–15; Cselekedetek 7:23–29; Héberek 11:24–26).

 Lehetséges, hogy Mirjam a következő négy évtizedben nem is hallott az öccséről, aki ez idő alatt a távoli Midiánban pásztorként élt (2Mózes 3:1; Cselekedetek 7:29, 30). Közben Mirjam felett is eljárt az idő, és kénytelen volt végignézni, hogy a népe szenvedése egyre elviselhetetlenebbé válik.

 Mirjam már a nyolcvanas évei vége felé járhatott, amikor Mózes visszatért, mivel Isten megbízta, hogy szabadítsa ki a népét. Áron Mózes szószólója lett, és a két testvér együtt járult a fáraó elé, hogy engedje el Isten népét. Mirjam biztosan lelkesen támogatta és bátorította őket, miután a fáraó megtagadta a kérésüket. Ők újra és újra megjelentek előtte, miközben Jehova tíz csapással figyelmeztette az egyiptomiakat. Az utolsó csapás az volt, hogy Egyiptomban minden elsőszülött fiú meghalt. Ekkor elérkezett az idő, hogy Izrael kivonuljon az országból. Szinte magunk előtt látjuk Mirjamot, amint fáradhatatlanul segít a héber társainak, mialatt Mózes vezetésével elhagyják Egyiptomot (2Mózes 4:14–16, 27–31; 7:1–12:51).

 Később, amikor Izrael csapdába került a Vörös-tenger és az egyiptomi sereg között, Mirjam látta, ahogy az öccse, Mózes ott áll a tenger partján, és felemeli a botját. A tenger ekkor kettévált! Miközben száraz lábbal átkeltek a tengerfenéken, Mirjam úgy érezhette, hogy még soha nem volt ilyen erős a Jehovába vetett hite. Tudta, hogy az Isten, akit szolgál, bármire képes, és minden ígéretét be tudja teljesíteni (2Mózes 14:1–31).

 A nép biztonságban átjutott a tenger túlsó partjára, a víz pedig visszazúdult a fáraóra és a seregére. Mirjam ebből láthatta, hogy Jehova még a világ legerősebb hadseregénél is hatalmasabb. A történtek hatására a nép egy éneket énekelt Jehovának. Mirjam vezetésével a nők így feleltek a férfiak énekére: „Szálljon az ének Jehovának, hisz nagy lett az ő dicsősége. A lovat a lovasával a tengerbe vetette” (2Mózes 15:20, 21; Zsoltárok 136:15).

 Mirjam életében ez volt az egyik legmeghatározóbb élmény, amelyet sosem felejtett el. A Biblia itt prófétanőnek nevezi, és ő az első, akire ezt a kifejezést használja. Rajta kívül csupán néhány nő szolgálta Jehovát ebben a különleges minőségben (Bírák 4:4; 2Királyok 22:14; Ézsaiás 8:3; Lukács 2:36).

 A Biblia ezzel arra emlékeztet minket, hogy Jehova szívesen kifejezi az elismerését, amikor azt látja, hogy alázatosan fáradozunk, türelmesek vagyunk, és szeretnénk dicsérni őt. Mindegy, hogy fiatalok vagyunk vagy idősek, férfiak vagy nők, kimutathatjuk a belé vetett hitünket. Ezzel örömet szerzünk neki; ő soha nem felejtkezik el a hitünkről, és boldogan megjutalmaz érte (Héberek 6:10; 11:6). Ezért jól tesszük, ha utánozzuk Mirjam hitét.

 Jó dolog, ha valakinek vannak kiváltságai, és fontos szerepet tölt be, de ez veszélyekkel is jár. Amikor Izrael kiszabadult a rabszolgaságból, valószínűleg Mirjam volt a legismertebb nő a nép között. Emiatt fennállt az esélye, hogy a büszkeség csapdájába esik (Példabeszédek 16:18). És sajnos ez így is történt.

 Néhány hónappal a kivonulás után egy kis csoport érkezett Mózeshez messze földről. Az apósa, Jetró jött el hozzá, és magával hozta Mózes feleségét, Cippórát, és a két fiukat is. Mózes még Midiánban vette el Cippórát, ahol 40 évig élt. Cippóra korábban visszatért a családjához, talán látogatóba, és most az apja elhozta őt az izraeliták táborába (2Mózes 18:1–5). A megjelenésük nagy izgatottságot kelthetett a nép körében. Biztosan sokan szerették volna látni annak a férfinak a feleségét, akit Isten kiválasztott, hogy kivezesse őket Egyiptomból.

 Vajon Mirjam is örült Cippóra érkezésének? Eleinte talán igen. De úgy tűnik, hogy aztán hatalmába kerítette a büszkeség. Veszélyben érezhette a tekintélyét, attól tartva, hogy már nem ő lesz a legkiemelkedőbb nő a nép között, hanem Cippóra. Bármi volt is az ok, Mirjam és Áron bírálóan kezdett beszélni, és ahogy az lenni szokott, a szavaik hamarosan kifejezetten rosszindulatúvá váltak. Először még csak amiatt panaszkodtak, hogy Cippóra nem izraelita, hanem kusita a. Aztán odáig fajult a zúgolódásuk, hogy már magát Mózest támadták. Ezt mondták: „Csak Mózes által szól Jehova? Általunk is szól, nem?” (4Mózes 12:1, 2).

 Mirjam és Áron szavai arról árulkodtak, hogy kezdett eltorzulni a gondolkodásuk. Nem örültek annak, hogy Jehova Mózes által nyújt vezetést, és nagyobb hatalomra vágytak. Mózes talán hatalmaskodó, büszke, törtető ember volt? Persze voltak hibái, de a becsvágy és a büszkeség nem volt ezek között. Az ihletett beszámolóban azt olvassuk róla, hogy „mindenkinél szelídebb volt a földön”. Mindenesetre Mirjam és Áron helytelenül viselkedtek, és így veszélybe sodorták magukat. Jehova figyelmét nem kerülték el a történtek (4Mózes 12:2, 3).

 Nyomban felszólította a három testvért, hogy menjenek a találkozás sátrához. Ott a szemük láttára leereszkedett a Jehova jelenlétét jelképező fenséges felhőoszlop, és megállt a sátor bejáratánál. Majd Jehova hangja hallatszott. Megfeddte Mirjamot és Áront, és emlékeztette őket arra, hogy milyen különleges kapcsolat fűzi Mózeshez, és milyen nagy felelősséget bízott rá. „Hogy mertétek kritizálni a szolgámat, Mózest?” – szegezte nekik a kérdést. Mirjam és Áron biztosan remegett a félelemtől. A Mózessel szembeni tiszteletlenségüket Jehova úgy tekintette, mintha ellene zúgolódtak volna (4Mózes 12:4–8).

 Kétségtelenül Mirjam bujtotta fel az öccsét, hogy forduljanak a sógornőjük ellen, ami magyarázatot adhat arra, hogy miért csak Mirjam kapott büntetést. Jehova leprával sújtotta őt. Ettől a szörnyű betegségtől a bőre olyan fehér lett, mint a hó. Áron azon nyomban megalázta magát Mózes előtt, és elismerte, hogy ostobán viselkedtek. Könyörgött hozzá, hogy járjon közben értük. Mózest a szelídsége arra indította, hogy így kiáltson Jehovához: „Ó, Isten, kérlek, gyógyítsd meg őt! Kérlek!” (4Mózes 12:9–13). Mózes és Áron őszinte aggódásából láthatjuk, hogy mennyire szerették a nővérüket, a hibái ellenére.

 Mirjam megbánta a vétkét, Jehova pedig irgalmasan meggyógyította őt. De megkövetelte, hogy hét napig maradjon elzárva a táboron kívül. Nagyon megalázó lehetett neki, hogy szégyenszemre el kellett hagynia a tábort. De a hite ezen a helyzeten is átsegítette. A szíve mélyén biztosan tudta, hogy az Atyja, Jehova igazságos, és hogy szeretetből fegyelmezi őt. Így hát szót fogadott, és hét napot magányosan töltött, a nép pedig közben várakozott. Végül Mirjam hite újból megnyilvánult, amikor alázatosan engedte, hogy visszavigyék a táborba (4Mózes 12:14, 15).

 Jehova megfegyelmezi azokat, akiket szeret (Héberek 12:5, 6). Mirjamot is nagyon szerette, ezért nem engedte, hogy büszke maradjon. A helyreigazítás fájdalmas volt, de megmentette az életét. Mivel Mirjam készségesen elfogadta a fegyelmezést, újra élvezhette Isten tetszését. Majdnem a pusztai vándorlás végéig életben maradt. Cin pusztájában, Kádesben halt meg, amikor valószínűleg már közel 130 éves volt (4Mózes 20:1). b Évszázadokkal később Jehova elismerően beszélt Mirjam hűséges szolgálatáról. Mikeás próféta által erre emlékeztette a népét: „megváltottalak a szolgaság házából; elküldtem előtted Mózest, Áront és Mirjamot” (Mikeás 6:4).

 Sokat tanulhatunk Mirjam életéből. Például azt, hogy bátran ki kell állnunk amellett, ami helyes, és meg kell óvnunk a védteleneket, ahogyan ő tette kislányként (Jakab 1:27). Az is fontos, hogy hozzá hasonlóan örömmel hirdessük Isten üzenetét (Róma 10:15). Egy további tanulság, hogy soha ne engedjük, hogy eluralkodjon rajtunk a féltékenység és a keserűség (Példabeszédek 14:30). És alázatosan fogadjuk el Jehovától a fegyelmezést (Héberek 12:5). Ha sikerül megvalósítanunk ezeket, akkor igazán elmondhatjuk, hogy követjük Mirjam példáját a hitben.